Norvégia a hatodik legnagyobb vízi energia előállító a világon. A norvég vízi erőmű szektort úgy tervezték, hogy igazodni tudjon az erőművek természetes vízutánpótlásában jelentkező ingadozásokhoz, továbbá, hogy a termelés kövesse az időszakosan változó igényeket. A csapadékosabb években összegyűlő vizet víztározókba gyűjtik, hogy majd a kevésbé csapadékos években felhasználják. Ez a rendszer elősegíti a hőerőművekben termelt villamosenergiát használó országokkal való együttműködést. Norvégia és a többi ország között végbemenő energiakereskedelem a Nordel és a Nord Pool, a skandináv energia csere-program keretein belül történik.
Az elektromos áram iránt mutatkozó növekvő igényeket hagyományosan új vízi erőművek építésével elégítették ki. Az 1990-es évek közepén azonban kormánydöntés született két gázerőmű létesítéséről. A gázerőművek építését Norvégiában heves vita kísérte, a környezetvédők pedig tiltakoztak ellene.
Nukleáris energiával kapcsolatos kutatásokat is folytattak, de az atomenergia bevezetésére vonatkozó terveket a Storting (norvég országgyűlés) 1979-ben elvetette.
Norvégiában a kisfogyasztói áramszolgáltatás egy 230 és 400 V kisfeszültségű és egy 22 kV nagyfeszültségű hálózaton keresztül történik. A nagyfeszültségű országos áramhálózatról regionális hálozatokra továbbítják az áramot, melyet a településeken jóval alacsonyabb feszültégen továbbítanak. A nagyobb erőművekből 300-420 kV feszültséggel kerül az áram a hálózatba, hogy nagy távolságokra lehessen szállítani. A különböző rendszereket egy országos áramhálózat fogja össze, ami megkönnyíti a belső koordinációt és értékesítést, valamint biztosítja a változó termelési feltételekkel üzemelő erőművek optimális kihasználását. A szomszédos országokba vezető kábelek hasonló koordinációt és értékesítést tesznek lehetővé az ország határain keresztül.