1100 és 1300 között mintegy ezer fatemplom épült Norvégiában, napjainkra azonban alig harminc maradt fenn közülük. Épségben megőrzött fatemplomok csak Dél-Norvégiában láthatók, noha régészeti leletek igazolták, hogy ilyen építmények Észak-Európa egész területén előfordultak. A fatemplomok az 1800-as években kerültek az érdeklődés homlokterébe Johannes Flintoe és J. C. Dahl romantikus festményei révén, az építészek ebben az időszakban kezdték el felmérni és nyilvántartásba venni a bontással fenyegetett templomokat. A jelentős régi épületek fennmaradásáért küzdő lelkes csoportok 1844-ben szervezetet alapítottak Társaság az Ősi Norvég Műemlékek Megóvásáért néven. A társaság ma nyolc fatemplom fenntartásáról gondoskodik, négy másik pedig szabadtéri múzeumban került elhelyezésre.
A hagyományos norvég faépítkezési technika, norvég szóval lafting, lényege, hogy rovással összeerősített gerendákból vízszintes elrendezéssel masszív falakat húznak fel. A fatemplomok esetében alkalmazott szerkezetnél viszont a függőleges cölöpökből álló vázat szintén függőlegesen egymáshoz illesztett magas falpalánkok egészítik ki.
A korai fatemplomok építésénél a cölöpöket közvetlenül a földbe ásták, ez azonban azt eredményezte, hogy az építmény alapjai hamar rohadásnak indultak. Később a templomépítők módosítottak elgondolásukon és a váz számára talapzatot készítettek kőalapra fektetett vízszintes gerendák segítségével. Minden függőleges elemet (ideértve az árbocnak nevezett nagyméretű cölöpöket is) a talapzaton kialakított hornyokba süllyesztettek, falanként kettő-négy cölöp behelyezésével. A nyolc-kilenc méter magasságú cölöpök tetejét sarokpántok és Szent András-keresztek felhasználásával egy magasított talapzathoz hasonló szerkezethez erősítették. A falat alkotó keretek nagyobb darabjait a földön szerelték össze és egyben emelték a derékszögű talapzatra, ezáltal négyszög alakú belső teret képezve.
Többféle fatemplomot különböztetünk meg, a legegyszerűbb például mindössze egy templomhajóból és egy kisebb szentélyből áll, teteje pedig a falakon nyugszik. Néhány fatemplom középárbóccal épült, ez tartja a hegyes templomtornyot és csökkenti a falak terhelését. A legnagyobb és legösszetettebb fatemplom-konstrukciók központi részét egy szabadon álló cölöpökre támaszkodó megemelt belső tér adja, melyet alacsonyabban elhelyezkedő karzat vesz körül. A fából készült bejárati részt gyakran bonyolult faragványok díszítik.