Norvégiát évszázadokon keresztül Dániából kormányozták, ennek következtében a gazdasági tevékenységgel foglalkozó felsőbb társadalmi osztály tagjainak száma csak korlátozott mértékben növekedett. Norvégia sajátos építészettörténete az Európa északi peremén fekvő alacsony népsűrűségű ország történeti fejlődését tükrözi.
Több, mint ezer évvel ezelőtt Norvégia apró királyságait birodalommá egyesítették, melyet hamarosan a lakosság keresztény hitre térítése követett. Ezzel Norvégia a kőépítkezés terén már tradícióval rendelkező európai kultúrkör részévé vált. A Szent Olaf király sírja fölé emelt Nidaros Dóm Észak-Európa legrégebbbi gótikus katedrálisa, országszerte pedig sok kisebb kőtemplom épült, rendszerint román stílusban.
A kitűnő minőségű faanyaghoz való könnyű hozzájutás lehetővé tette, hogy Norvégiában ősi időktől kezdve számottevő faépítkezési hagyomány alakuljon ki. Norvégia legérdekesebb új épületeinek többsége még napjainkban is fából készül, ezzel is jelezve a norvég építészek máig tartó vonzódását a fához.
A középkorban Észak-Európa-szerte sok közösség emelt fatemplomot, melynek alapját talajba süllyesztett cölöpök képezték. A ma ismert páratlan norvégiai fatemplomok ezen korai konstrukcióknak a továbbfejlesztett változatai. Norvégiában huszonnyolc jó állapotban fennmaradt fatemplom található, ezzel szemben Európa más területein gyakorlatilag egyet sem sikerült épségben megőrizni. Ezek az építmények a világ építészettörténetének legfontosabb Norvégiából származó emlékei. Az urnesi fatemplomot az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A gerendák összeillesztésén alapuló általános építési technika, norvég nevén lafting, igen magas fejlettségi szintet ért el Norvégiában, alkalmazására az ország földrajzi viszonyaiból adódó sokszínűség jellemző. A hagyományos norvég tanya számos különböző méretű és funkciójú faépületből állt, ezek elrendezése és egymáshoz való kapcsolódása országrészenként eltérést mutat.
Norvégiának sziklás szigetek és zátonyok által védett hosszú tengerpartja van. A part mentén élő halászkolóniáknál a faépítkezés másik jellegzetes formája alakult ki a középkorban. Bergen Bryggen nevű városrésze például a rakpart vonalával párhuzamosan épített keskeny faépületek sorából áll, amely településszerkezet a városban kereskedelmi székhelyet létesítő Hanza Szövetség kereskedőinek elgondolását tükrözi. A XVII. században a (dán) király több várost is alapított Norvégiában, melyek közül Kongsberg és Røros kiemelt jelentőséggel bírt, ugyanis bányászati tevékenység kiszolgálására hozták létre őket. Kongsberg pompás barokk templomáról, Røros pedig festői látványt nyújtó alacsony faházairól vált nevezetessé. Az UNESCO mind Røros központját, mind a bergeni Bryggent felvette a Világörökség Jegyzékére.
A világ meghatározó építészeti irányzatai gyakran késve érték el Norvégiát, így csak korlátozott mértékben gyakoroltak hatást a norvég építészetre. Akadnak azonban kivételek is, mint például a Kvinnherad-fjordra néző bárói birtok barokk vonásokat hangsúlyozó főépülete, és a fából épített rokokó stílusú Damsgård-kúria Bergenben.
Norvégia és Dánia uniója 1814-ben bomlott fel, ezzel Oslo, akkori nevén Christiania lett az ország fővárosa. A neves norvég építész, Christian H. Grosch tervei alapján épült fel többek között az Oslói Egyetem legrégebbi része, az Oslói Tőzsde, a Norvég Központi Bank korábbi székháza, jónéhány más oslói épület, valamint országszerte mintegy hetven templom. Az 1800-as évek közepén lezajlott erőteljes iparosítás a lakosság lélekszámának ugrásszerű növekedésével járt, különösen Oslóban.
A XX. század elején a norvég építészek a kor népszerű irányzataiból merítettek ihletet a nemzeti építészet alapjainak lerakásához. Ez jól látható Ålesund városában, amelyet egy 1904-ben bekövetkezett mindent elpusztító tűzvész után hamarosan újjáépítettek, méghozzá szecessziós stílusban.
Az 1930-as években a funkcionalizmus térhódításával kedvező időszak köszöntött a norvég építészetre, de csak az elmúlt évtizedekre jellemző igazán, hogy a szakma norvég képviselői komoly nemzetközi hírnévre tettek szert.