A norvég film története filmkészítők, színészek, színfalak mögötti munkások generációinak hiteles beszámolója, akik kitartóan végezték művészi munkájukat az egymást követő kulturális korszakok során. A feltételek sokat változtak, ezt sugallja azon rendezők hosszú sora is, akik csupán egyetlen filmet készítettek. Az anyagi támogatás teljesen kiszámíthatatlan volt, mégis vannak kimagasló művészi alkotásokról, meghatározó egyéni vezetésről árulkodó korszakok. Norvégia büszke nemzeti filmörökségére, amely nagyon sok szempontból hűen tükrözi a norvég társadalom fejlődését is.
Svédországgal és Dániával összehasonlítva, ahol korai sikereket értek el a nemzetközi közönség számára gyártott játékfilmek, Norvégia viszonylag későn csatlakozott a filmipar üzleti világához. Keveset tudunk a legelső Norvégiában készült játékfilmről. Maga a film elveszett, és a megmaradt forrásanyag sem egyértelmű. Az 1906-ban, vagy 1908-ban Hugo Hermansen által készített film címe vagy Fiskerlivets farer („A halászélet veszélyei”), vagy Et drama paa havet („Dráma a tengeren”). A következő próbálkozásra 1911-ben került sor, amikor is Halfdan Nobel Roede elkészítette a Fattigdommens forbandelse („A szegénység átka”) című filmjét. A szakemberek többsége ezt tekinti Norvégia első igazi játékfilmjének. Roede munkáját az éppen divatos dán erotikus melodráma ihlette, és nem volt sok köze a norvég társadalomhoz. Abban az évben megváltozott a norvég filmkészítés jellege is, és megjelent Rasmus Breistein Fante-Anne („Cigány Anna”) filmje, amit manapság nemzeti áttörésként emlegetnek. Míg a legtöbb korai munka a nagyváros névtelenségében játszódik, a rendezők kezdenek odafigyelni a norvég természetre, és a rusztikus külvilág örömeire. Az 1930-as éveket nyugodtan nevezhetjük a norvég film aranykorának. Az első hangosfilmet Den store barnedåpen („A nagy keresztelő”, 1931) Tancred Ibsen készíti, norvég irodalmi óriások, Henrik Ibsen és Bjørnstjerne Bjørnson unokája. A háború elötti éveket a filmipar növekedése és töretlen népszerűsége jellemzi. A filmkészítők ismert irodalmi műveket ültetnek át vászonra, és profi szinházi előadókkal keltik őket életre.
Norvégia II. világháborús náci megszállása idején a filmgyártás, illetve a mozik műsora német ellenörzés alatt állt. Meglepő módon éppen erre az időszakra esik egy nemzeti filmigazgatóság létrehozása, amely Norvégiában elsőként határozott meg filmeket érintő országos irányelveket. A veterán Leif Sinding lett az igazgatóság irányítója is. A háború végére az igazgatóságnak sikerült több mint 10 millió koronát (kb: 1,25 millió euró) összegyüjtenie.
A háború utáni időszak természetesen fordulópontot hozott a norvég film számára is, megjelent a filmkészítők új nemzedéke. 1949 és 1959 között Edith Carlmar, Norvégia első női filmrendezője, tíz játékfilmet készített. A kritikusok által is lelkesen üdvözölt munkái gyakran váltottak ki nyilvános vitát, és szokatlanul nagy figyelmet keltettek. Ma már műveit a klasszikusok között tartják számon. Carlmar utolsó filmjében – Ung flukt („A Wayward lány”, 1959) – Liv Ullmannt láthatjuk első főszerepében. Ullmann Norvégia legismertebb színésznője és rendezője. A Troløs („Hűtlen”) című filmet, amit Ullmann 2000-ben készített, a Cannes-i Filmfesztiválra javasolták. Arne Skouen ugyanabban az évben debütált filmrendezőként mint Carlmar, és 17 játékfilm fűződik nevéhez. Szintén az ő érdeme Norvégia egyik legnagyobb sikert elért, Oscar-díjra is jelölt filmje, az 1957-ben készült Ni liv („Kilenc élet”). Sok kritikus minden idők legjobb norvég produkciójának tartja a filmet. Skouen filmjei ma is rendkívül keresettek a filmfesztiválokon és egyéb filmes rendezvényeken a világ minden táján.
Még legalább két nevet feltétlenül meg kell említeni a háború utáni időszakból. 1948-ban, a bútorkészítő Ivo Caprino filmmel és bábokkal kezdett kísérletezgetni saját otthonában. Nem telt bele sok idő, és Norvégia elsőrendű animációs művésze lett. Caprino bábokra épülő, egyedülálló filmkészítői módszere meghozta számára a nemzetközi hírnevet, és a Flåklypa Grand Prix („A Grand Prix”, 1975) fantasztikus közönségsikerét eddig még senkinek nem sikerült túlszárnyalnia. Egészen más műfajt képvisel Thor Heyerdahl. Kon Tiki című munkája, melyet az 1947-es Csendes-óceánon megtett hajózási expedíciójáról készített. Filmjéért 1952-ben odaítélték a legjobb dokumentumfilmért járó Oscar-díjat, és ez azóta is Norvégia egyetlen Oscar-díjjal jutalmazott filmje. A dokumentumfilmek megőrizték népszerűségüket közvetlenül a háború utáni időszakban, különösen akkor, ha témájuk a háborúval volt kapcsolatos, vagy valamilyen felfedező expedícióról szóltak. Az 1950-es évek képviselik a norvég dokumentumfilm gyártásának és nézettségének aranykorát. Az 1960-as évekre azonban a televízió vette át a dokumentumfilmek szerepét, és lett az időszerű események, természeti leírások elsőszámú közvetítője. A közeltmúltban ugyanakkor a norvég dokumentumfilmek sikeres visszatérése figyelhető meg. 2001-ben Knut Erik Jensen Heftig og begeistret („Lelkes és belevaló”), illetve 2002-ben Even Benestad Alt om min far („Mindent apámról”) című filmje kapott számos nemzetközi kitüntetést.
A fiatal filmkészítők újabb csapata tünt fel az 1960-as években, magukon viselve az európai kontinens modern szellemének hatását. A francia új hullám norvég megfelelője Erik Løchen Jakten („A vadász” 1959), és Pål Løkkeberg Liv („Élet” 1967), valamint Exit (1970) című filmjei. A norvég mozinak ugyanakkor szüksége volt a norvég komédiákra és a nemzetközi bombasikerekre egyaránt, hogy meg tudja tölteni a közönség sorait, mivel a norvég családok általában jobban kedvelték a televíziót. Ezután jött az 1970-es évek aktivista fiatalságának virágkora, felpezsdítve a norvég filmipar leglázadóbb, szocreál korszakát. A filmnek inkább politikai, mint művészi mondanivalója volt, ahogy azt a címek is tanúsítják: Streik! („Sztrájk!”, 1974) Oddvar Bull Tuhus munkája, vagy Det tause flertall („A csendes többség”, 1977) Wam és Vennerød filmje, számos más haladó szellemű dokumentumfilm mellett. Női filmrendezők léptek elő, hogy feminista témákat dolgozzanak fel. A felnőtt közönség számára gyermeksorsokról, az ifjúság helyzetéről szóló kemény hangú beszámolók is készültek (lásd: A gyerekek és a film). Anja Breien felejthetetlen női rendező. Hustru III („Feleségek” III) című 1975-ben, 1985-ben és 1996-ban készült trilógiája, melyben három nő életének krónikáját követhetjük nyomon három évtizeden keresztül, hatalmas sikert aratott.
A 1980-as évek elejére a norvég film csillaga leáldozóban volt, és a szocialista realizmus szürkeségébe belefáradt közönség azon töprenget, ki a hibás. A filmkészítők az Egyesült Államok felé kacsintgattak, hogy onnan nyerjenek új ötleteket izgalmasabb történetek elmeséléséhez, és ez hozott is némi sikert. Ola Solum filmje az Orions belte („Orion öve”, 1985) és Nils Gaup Veiviseren („A nyomkereső”, 1987) című munkája nagy közönségsikert aratott, és nemzetközi elismerésre tett szert. 1988-ban a Veiviseren-t Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriájában. Az 1980-as évek nagy része és az 1990-es évek első fele kiemelkedőnek számít a norvég mozirajongók számára, olyan filmekkel, mint az En håndfull tid (Maréknyi idő 1989) Martin Asphaugtól, vagy a Landstrykere (Csavargók 1989) Ola Solumtól. Továbbá Berit Nesheim filmje a Høyere enn himmelen („A felhők mögött” 1993), Knut Erik Jensen műve a Stella Polaris (1993), a Telegrafisten (A telegráfus 1993) Erik Gustavsontól, Unni Straume munkája a Drømspel („Álomjáték” 1994), az Over stork og stein („A gólya hozza”, 1994) Eva Isaksentől, vagy Ti kniver i hjertet (Tíz kés a szívbe 1994) Marius Holst műve és az Eggs (Tojások 1995) Bent Hamer filmje. Küszöbön állt a generációváltás.
Hans Petter Moland igazgató új fejezetet írt a norvég film történetében, az 1996-ban New York-ban bemutatott filmjével: Kjærlighetens kjøtere („Abszolút nulla fok”). 1997 februárjában Berit Nesheim Søndagsengler („Vasárnapi angyalkák”, 1996) című filmjét Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi film kategóriában. Pål Sletaune rendezte a Budbringeren („Ponyvalevél”, 1997) című filmet, amit a Cannes-i filmfesztiválon mutattak be a kritikusok hete alatt, és ennek a szekciónak a fődíját el is nyerte. A filmet a világ több országában is bemutatták, és számos elismerést nyert. Még ugyanabban az évben szintén nemzetközi figyelemben részesült Erik Skjoldbjærg Insomnia című filmje, melyet Cannesban ugyanabban a szekcióban vetítettek le. 2001-ben Peter Næss Elling című filmjét jelölték Oscar-díjra, a már jól ismert legjobb külföldi film kategóriában. Harald Zwart filmjei (One Night at McCool’s, 2001; Agent Cody Banks, 2003) jól mutatják, hogy norvégnak lenni nem akadály a hollywoodi siker elérésében.
A norvég rövidfilmek sikeresen szerepelnek a világ minden fesztiválján. A 2003-as Cannes-i fesztiválon a kritikusok hete alatt a győztes rövidfilm Eivind Tolås Love is the Law („A szerelem a törvény”) című alkotása lett. Ugyanezen a fesztiválon a Quinzaine des Réalisateurs szekcióban Bent Hamer mutatta be Salmer fra kjøkkenet („Dalok a konyhából”, 2003) című egész estés játékfilmjét, amivel teljes sikert aratott, és elnyerte az Európai forgalmazók díját, ezzel az egész világon érdeklődést keltve a film iránt.
2003-ban több új norvég filmet mutattak be, mint bármelyik évben azelőtt, és ezidáig a 2004-es esztendő is nagyon ígéretesnek tűnik a norvég filmipar számára. A nyughatatlan tehetségek újabb hulláma máris készülődik a nagy áttörésre.