1903 és 1928 között három norvég szerző kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Ezeknek a szerzőknek a művei kulcsfontosságú szerepet játszottak a modern norvég irodalom kialakulásában. 1814-ben megszűnik Norvégia 400 éves uniója Dániával, de csak azért, hogy helyébe léphessen az unió Svédországgal, ami egészen 1905-ig tart. Ahogy a nemzeti függetlenség iránti vágy egyre nőtt, úgy fokozódott az igyekezet egy norvég nyelvi alapokon nyugvó nemzeti irodalmi hagyomány kiépítésére a dán nyelvvel szemben.
Az 1850-es évektől kezdődően Bjørnstjerne Bjørnson (1832-1910) megjelenteti a Bondefortellinger (Parasztnovellák) című elbeszéléseit, és egy teljesen új elbeszélő stílust, új hangot hoz a norvég irodalomba. Bjørnson munkássága nem csak verseket és novellákat foglal magában, hanem regényeket és színdarabokat is. A drámaíró Henrik Ibsen (lásd: Drámairodalom), kortársa. Bjørnson 1903-ban elnyeri az irodalmi Nobel-díjat „nemes, fennkölt, sokoldalú költészetéért, melyet mindig is a költői véna frissessége és a szellemiség egyedülálló tisztasága jellemzett”. Bjørnson az elejétől fogva részese a norvég nemzeti színház megalakítását célzó mozgalomnak.
Norvégia második Nobel-díjasa, Knut Hamsun (1859-1952), irodalmi áttörést Sult (Éhség) című önéletrajzi ihletésű regényével ér el, mely egyben jelzi az újromantika norvégiai felbukkanását. Hamsun a Nobel-díjat 1920-ban kapta Markens Grøde (Az anyaföld áldása) című 1917-ben megjelent regényéért, amit gyakran főműveként emlegetnek. Hamsun művét a civilizációval szembeni mély ellenszenv határozza meg, és az a hit, hogy az ember egyedüli beteljesedése csak a föld által lehetséges. Ez a primitivizmus (és az ezzel együttjáró bizalmatlanság minden modern dologgal szemben) legteljesebb mértékben az Az anyaföld áldásában jut kifejezésre. Korai művei általában egy számkivetett, csavargó alakról szólnak, aki agresszíven szembehelyezkedik a civilizációval. Középső korszakában Hamsun agresszivitását melankólia váltja fel, a fiatalság elvesztésének rezignált elfogadása. Hamsun munkássága klasszikusként maradt fent a norvég irodalomban, és máig Norvégia egyik leginkább fordított szépírói közé tartozik. Robert Ferguson, a sokat dícsért Hamsun-könyvében (Enigma, Knut Hamsun élete, 1987), azt írja, Hamsun volt a múlt század egyik legjelentősebb, legtalálékonyabb stílusművésze, megállapítva, hogy gyakorlatilag nem létezett olyan európai, vagy amerikai szerző, akit tudatosan, vagy öntudatlanul ne befolyásolt volna Hamsun munkássága. Knut Hamsun összesen 40 könyvet írt, közülük számos klasszikus műnek számít.
Sigrid Undset (1882 - 1949) 1928-ban nyerte el a Nobel-díjat azért a lenyűgöző ábrázolásmódért, ahogy a középkori életet lefestette. A Kristin Lavransdatter (1920-1922) trilógia nemzetközi klasszikus lett. Undset termékeny író volt, és csodálatos mesemondó, műveiben ötvözte az alapos történelmi ismereteket az emberek hétköznapi életének bemutatásával. Undset könyveit betiltották az 1930-as évek Németországában, és szülőföldjét, Norvégiát is el kellett hagynia a II. világháború náci megszállása idején. Az Egyesült Államokba utazott, de onnan is folytatta a norvég ellenállás támogatását. A háború után visszatért hazájába, és megkapta a Szent Olaf-rend Nagy Keresztjét írásaiért és hazafias tetteiért. Irodalmi munkássága több mint 30 címet foglal magában, könyveit pedig a világ számos nyelvére lefordították.