A II. világháború élménye csak rövid ideig hatott a politikai érdeklődésű fiatal norvég festők munkájára, és nem sokkal a háború után csatlakoztak az absztrakt, non-figuratív festészet nemzetközi hullámához. A háború utáni generáció teljesen felszabadultan használt minden kifejezésformát, azokat is, melyekkel a nácik és a fasiszták visszaéltek. A norvég közönség erős ellenvetése ellenére az absztrakt kifejezési forma indult fejlődésnek az 1950-es években, olyan fiatal művészek munkáival, mint Ludvig Eikaas (sz. 1920), Jakob Weidemann (sz. 1923), Knut Rumohr (sz. 1916), Tore Heramb (sz. 1916), Gunnvor Advocaat (1912-1997), Anna Eva Bergmann (1909-1987), Finn Christensen (sz. 1920), Inger Sitter (sz. 1929) és Lars Tiller (1924-1994). 1960 után Olav Strømme az expresszionizmust meglehetősen absztrakt módon fejlesztette tovább, majd Gunnar S Gundersen (1921-1983) használta a szimbólumok eredeti nyelvét szigorú geometriai szabályok rendszerében. Willy Storn (sz. 1936) színes organikus alkotásai az 1930-as évek szürrealizmusáig nyúlnak vissza, és a korszak legeredetibb munkáit képviselik.