A XIX. század egy új korszak kezdetét jelöli a norvég festészetben. A századfordulón a portréfestészet rendkívül népszerű volt a társadalom felsőbb köreiben, és számos norvég portréfestő kereste a kenyerét azzal, hogy megörökítette a gazdagokat és hatalommal bírókat. Jacob Munch (1776-1839) jónevű empirikus portréfestő, pontos, korrekt stílusáról volt ismert. A portréfestők következő generációjának kiemelkedő alakja Matthias Stoltenberg (1799-1871). Az ő munkái már a finomabb, biedermeier kifejezés nyomát viselik magukon.
Később, az 1850-es években tért hódított a fényképezés, és a portréfestőknek máshol kellett munkát keresniük. Ilyenformán az ezt követő évtizedekben a norvég tájképfestészet kerül egyre inkább előtérbe. A Dániától való elszakadás következményeként kialakult szegényes gazdasági helyzet Norvégiában eleve kizárta annak a lehetőségét, hogy bármilyen valódi infrastrukturális fejlődés jöjjen létre a művészetek támogatására. Az új oslói egyetemnek nem volt szépművészeti kara, hiányzott a királyi patronálás, és mindezen túl az a tény, hogy 1821-ben a norvég országgyűlés eltörölte az arisztokráciát, tovább csökkentette az amúgyis behatárolt lehetőségekkel küzdő norvég művészek kilátásait. Ilyen előzmények után sokan kénytelenek voltak külföldön munkát keresni. Érthető tehát, hogy a norvég festészet gyökereit Drezdában, a német romantika hazájában találjuk. Johan Christian Dahl (1788-1857), norvég festő, aki ehhez a társasághoz tartozott idővel visszatért Norvégiába, hogy megfesse az ország nyugati tájait. Ezek a festmények azóta is Norvégia hiteles képének megtestesítői. Dahl munkássága a norvég tájat művészi formába öntve ábrázolta, és először jellemezte Norvégiát a festészetben.
A Dániától való elválás, Norvégia újra megtalált függetlensége a nemzeti identitás kérdését is felvetette. Az 1830-as, 40-es években a művészek és értelmiségiek lelkiismeretesen dolgoztak azért, hogy megpróbálják meghatározni, mit is jelent norvégnak lenni. Ebben az időben, a J. C. Dahl által 1836-ban alapított első Szépművészeti Társaság is központi szerepet játszott abban a munkában, melynek célja a norvég kulturális öntudat erősítése volt. A Szépművészeti Társaságnak döntő szerepe volt a norvég művészeti piac fejlődésében is.