Norvégiában élénk viták folytak az államformáról. Az 1905-ben rendezett népszavazáson a nagy többség a köztársasággal szemben a monarchia mellett adta le voksát, és a Storting november 18-án Károly dán herceget hívta meg a norvég trónra. Károly herceg VII. Edvárd angol király lányának, Maud hercegnőnek volt a férje, és egy fiúgyermek édesapja. November 25-én érkezett Norvégiába az új királyi család. Károly herceg felvette a VII. Haakan nevet, és a Storting előtt felesküdött a norvég alkotmányra.
A Svédoszággal való unió felbontását követően a gazdasági növekedés korszaka következett Norvégiában. 55 %-kal növekedett a GDP, ami átlag 4 %-os növekedést jelentett évente. Az ipari forradalom második fázisának következtében növekedett a népesség, és javultak az elhelyezkedési esélyek. Az olcsó vízi energia kiaknázása és külföldi tőkeberuházások jellemezték a korszakot. Kiépült az elektrokémiai és elektrokohászati ipar, és új termékek jelentek meg a piacon. Létrejött a neves Norsk Hydro vállalat és számos új ipari központot építettek ki. A második világháború kitöréséig tartott a gazdasági fellendülés.
A munkásmozgalom kezdetei a svéd unió korára nyúlnak vissza. 1872-ben jöttek létre az első szakszervezetek, a munkáspártot pedig 1887-ben alapították. Az általános választói jogot 1898-ban vezették be a férfiak számára, és 1913-ban terjesztették ki a nőkre.
A munkáspárt négy mandátumot szerzett az 1903-as választásokon, 1912-ben pedig a választók mintegy 26 százaléka szavazott a munkáspártra, és így 23 képviselő került a Stortingba. A Liberális Párt után a Munkáspárt lett a második legnagyobb párt a nemzetgyűlésben.
Az iparosodás kezdeti évei igen szerény változást hoztak az ország szociális szerkezetében. Még 1910-ben is a foglalkoztatottak 42 %-a mezőgazdasággal vagy erdőgazdálkodással foglalkozott. 1920-ban ez az arány 37 % volt, mára pedig 3,7 %-ra csökkent.
Az unió felbomlását követően Norvégiának meg kellett szerveznie külügyminisztériumát, valamint követségeket és konzulátusokat kellett létesítenie, ám a rendelkezésre álló források meglehetősen szűkösek voltak. Az 1905-ben Christian Michelsen kormánya által megfogalmazott külpolitikai irányelvek kiemelték, hogy Norvégiának minden olyan szövetségtől tartózkodnia kell, mely háborúba sodorhatná az országot. A semlegességi politika széles támogatottságnak örvendett a nép körében. Mindazonáltal Norvégia aktívan részt vett a nemzetközi döntőbíróságokat létrehozó egyezmények kidolgozásában.
Az első világháborúban Norvégia semleges maradt, a norvég kereskedelmi flotta azonban súlyos veszteségeket szenvedett a tenger alatti hadviselés és a tengerbe telepített aknák következtében. Mintegy kétezer tengerész vesztette így életét. A háború mindazonáltal jelentős pénzügyi nyereséggel is járt, mely lehetővé tette a norvégok számára, hogy visszavásárolják az idegen tulajdonba jutott vállalatokat (Borregaard, a Spitzbergákon (Svalbard) található szénmedencék, hogy csak néhányat említsünk). 1920-ban a háborút követő rendezés után Norvégia megtartotta felségjogait Svalbardon.
Az 1918-as választásokon a Liberális Párt elvesztette többségét a nemzetgyűlésben. Ezt követően 1945-ig egyetlen pártnak sem sikerült megszereznie a többséget a Stortingban. 1928-ban a Munkáspártnak sikerült megalakítania első kormányát. 19 nappal később azonban a nem-szocialista többség megdöntötte.
Az 1920-as évek gazdasági válsága nem kerülte el Norvégiát sem, és a kormány monetáris politikája csak fokozta a gondokat. Hatalmas veszteségek sújtották a kereskedelmet és a hajózást, számos bank csődbe ment. Zuhanni kezdett a korona árfolyama, és az idegen valuta hiánya is egyre jobban éreztette hatását. Csökkentek az állam bevételei, ami a helyi önkormányzatokat is nagy mértékben sújtotta. Csökkentek az 1920-as pénzváltást követően jelentősen megnövekedett bérek, ami heves tiltakozást váltott ki a kor forradalmi eszméinek hatása alatt álló munkásság körében. A második világháborút megelőzően jelentősen megnövekedett a munkanélküliség.
1932-ben mégis egy új gazdasági fellendülés vette kezdetét, mely látványosan javította Norvégia fizetési mérlegét. 1935 és 1939 között több mint 1 400 millió koronával nőtt a nemzeti jövedelem, ami a korabeli Norvégia számára igen jelentős összeg volt.
1920-ban Norvégia tagja lett a Nemzetek Szövetségének, és így szakított izolacionista politikájával. A Nemzetek Szövetségében folytatódott az északi együttműködés, mely a háború idejére nyúlik vissza. Az északi országok jelentős erőfeszítéseket tettek a békefenntartó intézkedésekért anélkül, hogy katonai szankciók mellett foglaltak volna állást. Carl Joachim Hambro, a norvég Storting elnöke a Szövetség elnöke is volt, amikor a második világháború kitört.
Az 1930-as évek végén a küszöbön álló háborús fenyegetettség a politikai viták előterébe helyezte a védelmi kérdéseket. A szocialisták korábban hevesen ellenezték a katonai célokra fordítandó kiadásokat, és ebben részben élvezték a Liberális Párt támogatását. A szocialisták védelmi kérdésekben mutatkozó kételyeit igazolni látszott, hogy a Védelmi Minisztériumot az 1930-as évek elején a majdani nemzeti szocialista Vidkun Quisling, az Agrárpárt kabinetminisztere vezette. 1936-ban a Agrárpárt parlamenti támogatásával újra a Munkáspárt alakított kormányt. Johan Nygårdsvold lett a miniszterelnök, és bár növekedtek a védelmi kiadások, késő volt már ahhoz, hogy tényleges hatással legyenek norvégia katonai erejére. 1939-ben a második világháború kitörésekor Norvégia újból semlegességet hírdetett.