Az újonnan szervezett államnak az 1814-et követő években újabb és újabb csatákat kellett vívnia a fennmaradásért. Norvégiát minden idők legnagyobb gazdasági válsága súlytotta. Közös piaca Dániával megszűnt, a brit piacok nem engedték be a norvég faárut, a bányák és fűrészmalmok pedig elvesztették külföldi ügyfeleiket. Dél-kelet Norvégiában a középosztályhoz tartozó tehetősebb polgárok nagy része csődbe jutott. Hosszú, nehéz válságos évek következtek.
Az 1830-as éveket követően gazdasági fellendülés mutatkozott Norvégiában, és ez előhívta a kereskedelem és a vámszabályok liberalizálásának szükségességét. A kereskedelmi jogokat kiterjesztették, és a vámtarifák is a szabad kereskedelemnek kedveztek. Norvégia egyéb tekintetben is bekapcsolódott Európa általános fejlődésébe. Az első vasútvonalat 1854-ben fektették le Oslo és Eidsvoll között. Távíróoszlopokat emeltek és új gazdálkodási formákat vezettek be a mezőgazdaságban.
A modern ipar alapjait Norvégiában az 1840-es években teremtették meg az első textilgyárak és ipari üzemek létesítésével. A norvég kereskedelmi flotta 1850 és 1880 között látványos fejlődésen ment keresztül.
A gazdasági fejlődést egyre élesedő osztályellentét követte. A demokratikus reformkövetelések egyre nagyobb visszhangra találtak a társadalomban.
A Stortingban fokozatosan éleződött az ellentét a magasabb beosztású hivatalnokok képviselői, valamint a paraszotok és a radikálisok küldöttei között. A parasztok már 1833-ban többségben voltak. 1859-ben sikertelennek bizonyultak az első pártalapítási kísérletek, tíz évvel később azonban létrejött az első liberális társulás. 1884-ben megalapították a radikális Liberális Pártot, Norvégia első politikai pártját, és néhány hónappal később politikai párja, a Konzervatív Párt is létrejött.
A svéd monarchiával szemben táplált ellenérzések hamarosan megmutatkoztak az unión belül, nem utolsó sorban azért, mert a külpolitikát teljes egészében Stockholmból irányították. A Storting már 1827-ben indítványozta a királynál, hogy a norvég miniszterelnök részt vehessen a diplomáciai kérdéseket érintő tárgyalásokon. Más javaslatokkal, mint például a norvég kereskedelmi zászló használatának felvetésével Norvégia egyenlőségét kívánták hansúlyozni az unión belül.
A monarchiával szemben vívott első jelentős harc azonban mégis a parlamentarizmus bevezetéséhez kapcsolódik, nevezetesen ahhoz az alkotmányos elvhez, mely szerint a kormánynak, amennyiben hatalmon kíván maradni, a nemzetgyűlés támogatását kell Ennek érdekében a Storting 1874-ben, 1879-ben és 1880-ban is az alkotmány módosítását indítványozta, azzal a szándékkal, hogy a korona miniszterei is részt vehessenek a Storting ülésein. A király minden alkalommal elutasította az indítványt.
Ez felvetette azt a kérdést, hogy szükséges-e vajon az alkotmánymódosításhoz mind a király, mind a Storting jóváhagyása. A kormány és a Konzervatív Párt képviselői kijelentették, hogy mindkettő szükséges. A liberálisoknak azonban eltökélt szándéka volt, hogy egy felelősségrevonási eljárással dűlőre vigyék az ügyet. Az 1882-es választások után a liberálisok 82 képviselője, míg a konzervatívok 32 képviselője jutott be a Stortingba. Selmer miniszterelnök kormányától megvonták a bizalmat, majd 1884-ben részlegesen megfosztották hivatalától, elsősorban azért, mert azt tanácsolta a királynak, hogy ne fogadja el az alkotmánymódosító indítványt. Ideiglenes konzervatív kormányzás után a királynak nem maradt más választása, mint hogy felkérje Johan Sverdrup liberális vezetőt a miniszterelnöki posztra. Norvégiában végre győzedelmeskedett a parlamentarizmus.
Az évszázad vége felé egyre élénkültek az uniós nézeteltérések. Ádáz vitákat eredményezett Svédország azon követelése, hogy az unió külügyminisztere svéd legyen, valamint a norvégok azon igénye, hogy saját kozulátusaik legyenek. Svéd csapatok akadályozták meg a norvégok vágyainak teljesítését. A norvégok a század utolsó éveit saját katonai hatalmuk kiépítésére fordították.
Végül a konzulátus ügye robbantotta ki a végső konfliktust a két ország között. 1905. március 11-én azzal a céllal alakult meg Michelsen miniszterelnök kormánya, hogy a konzulátus ügyét, mint egyoldalú norvég akciót keresztülvigye. A kormány június 7-én átruházta hatalmát a Stortingra. Utóbbi azonban felkérte a kormányt, hogy átmenetileg folytassa munkáját az alkotmány és a hatályos törvények szerint, figyelembevéve “azokat a módosításokat, melyeket az a tény tesz szükségessé, hogy a király már nem tekinthető Norvégia királyának, és ezáltal véget ért Norvégia és Svédország uniója”.
Svédország az unió felbontásának feltételeit tárgyalások útján kívánta megszabni, továbbá népszavazást indítványozott annak eldöntésére, hogy egyetért-e a nemzet egésze a változással. A népszavazásra 1905 augusztusában került sor. Összesen 368 392 norvég szavazott az unió felbontása mellett, és mindössze 184-en szavaztak ellene.
Augusztusban és szeptemberben további sikeres tárgyalások következtek Karlstadban, melyek eredményeként a feleknek sikerült az unió békés felbomlásáról megállapodnia.