Norvégia tengerpartja hosszú és rendkívül tagolt, fjordjai mélyen benyúlnak a szárazföldbe. A végtelen tenger látványa és a sziklákat ostromló hullámok hangja már egészen a korai időktől kezdve kalandozásra csábította a part lakóit, akik a kevés termőföld miatt csak igen szűkösen tudtak gondoskodni megélhetésükről. Nem csoda hát, ha földjeik megművelése után a horizontra emelték tekintetüket; a tenger felé, amely nem csak több élelemet ígért, hanem azzal is kecsegtette őket, hogy a hullámok hátán hajózva gazdagabb és kedvezőbb éghajlatú vidékekre juthatnak el.
Bátor norvég felfedezők már a történelem előtti időkben is útra kelhettek a tengeren, ám erről nem maradtak fenn emlékek. A korai felfedezésekről csak az írott történelem kezdetei után születtek beszámolók, azonban még e korból is kevés említés akad az ismeretlenbe tett merész utazásokról.
A római birodalom bukása után a középkori Európában a katolikus egyház volt az egyetlen egyesítő erővel bíró hatalom, de keveset tett azért, hogy ösztönözze a felfedező szellemet. A geocentrikus világkép szigorúan a Biblia tanításaira épült, így az egyház rosszallását fejezte ki minden olyan felfedezés kapcsán, amelyek elfogadott alapigazságok megdőléséhez vezethettek, vagy arra sarkallhatták az embereket, hogy régi hittételeket kérdőjelezzenek meg. Azonban a kereszténység Norvégiába ekkor még nem jutott el, az itt lakóknak pedig nagy szükségük volt új területekre, hiszen a magasba nyúló hegyek és az ezernyi tó és fjord között alig volt megművelhető termőföld. Bár a partmenti hajózás megszokott módja volt a helyváltoztatásnak, nagyobb felfedezőutakról nem lehetett szó addig, amíg a mai norvég hajóácsok elődei nyílt tengeri hajózásra is alkalmas vízi járművet nem építettek. Ez a probléma a hosszúhajó kifejlesztésével oldódott meg, ezek a jellegzetes orrú, kecses és gyors hajók egyaránt haladhattak evezők és vitorlák segítségével. A széles és laposfenekű konstrukciónak köszönhetően a hosszúhajókat a legénység bármikor partra húzhatta, akár tengeren, akár folyón hajóztak, ezzel lehetővé vált számukra, hogy a szárazföld belsejébe is behatoljanak. 800 körül a vikingek maguk mögött hagyták fjordjaikat és ismeretlen vizek felé vitorláztak, földet és zsákmányt keresve, kaland és dicsőség reményében. Azon kevesek közé tartoztak, akik a középkori Európában bátran kalandoztak messze saját hazájuktól.