Az 1130-as esztendő vízválasztónak bizonyult a norvég történelemben. Egy békés időszakot szakítottak meg konfliktusok és egy 1227-ig húzódó polgárháború.
De az 1130-as év más szempontból is különleges. Innentől számítják a középkor virágzó szakaszát, melyben növekedésnek indul a népesség száma, konszolidáció jellemzi az egyházat, és fejlődésnek indul a városiasodás. Ahogy a korona és az egyház egyre több területet vont hatalma alá, úgy növekedett az állam- és közigazgatás is. A modern történészek felfogása szerint ekkor tekinthetjük először Norvégiát egységes államnak.
Az 1100-as és 1200-as években nő a királyi hatalom, miután győzedelmeskedik mind az egyház, mind pedig a feudális urak fölött. A hagyományos főnemességet felváltja a hűbéri nemesség. A paraszti gazdálkodók helyzete is megváltozik ebben az időszakban, szabad tulajdonosból bérlők lesznek. Ugyanakkor a parasztok Norvégiában általában életük végéig bérelhették a földjüket, és így mégiscsak szabad státuszt élveztek, mely igen ritka volt az akkori Európában. A viking korszak rabszolgái ugyancsak eltüntek a középkor derekára.
Ezalatt az időszak alatt Norvégia politikai központjának súlypontja áttevődött délnyugatról az Oslo-fjord körüli vidékre. V. Haakon király uralkodása idején, az 1220-as években Oslo lett Norvégia fővárosa. Ezt megelőzően a hely jelentéktelen házak csoportjából állt az Oslo-fjord legbelső részén. Amikor a pestis elérte Norvégiát 1350-ben, a város állítólag nem több, mint 2000 ember lakhelyéül szolgált. Ebben az időben Bergen népessége 7000, Trondheimé pedig 3000 fő volt.
Az állami bevételek a középkor derekán rendkívül szerények voltak európai viszonylatban. Az időszak végére aligha volt elegendő arra, hogy a korona és az állam közigazgatási apparátusának bármilyen kibővítését is fedezni tudta volna. A pestis tombolásának szörnyű következményei voltak: a népesség felére, ha nem egyharmadára csökkent az 1350-es szinthez képest. A király és a nemesség ezért arra kényszerült, hogy határoktól függetlenül más földeken és hűbéri birtokon jusson jövedelemhez, elősegítvén ezzel az északi országok politikai egységének növekedését.
1319-től 1343-ig Norvégia és Svédország egyesített királyságban élt, és ezt az intézményt később kiszélesítették belső skandináv királyi házasságok révén. VI. Haakon (1340-80) – a svéd Magnus Eriksson király és Ingebjørg fia, utóbbi V. Haakon lánya – Norvégia trónjának törvényes várományosa volt. Ő elvette Margretet, a dán király, Valdemar Atterdag lányát. Fiúkat, Olavot, megválasztották dán királynak Valdemar 1375-ben bekövetkezett halálakor. Olav apja után megörökölte a norvég trónt is 1380-ban, így egyesítve Norvégiát és Dániát, mely unió egészen 1814-ig tartott.
A kereszténység eljövetele
A kereszténység bevezetése Norvégiában egy hosszú folyamat eredménye, mely körülbelül kétszáz évig zajlott. Természetes következménye volt a keresztény Európával fönntartott kapcsolatoknak, a kereskedelmi kapcsolatoknak és a viking portyázásoknak. Az Angliából, Németországból és Dániából érkező misszionáriusok hozzájárultak az északi istenek hagyományos hitének meggyengüléséhez. Ennek a folyamatnak a befejeződéséhez járult hozzá a három hittérítő király Jó Haakon, Olaf Trygvasson és Olaf Haraldsson (Olaf the Stout). Ez utóbbi mártirhalálával a Stiklestad-i ütközetben, 1030-ban, elnyerte a “szent” elnevezést. Az egyház megnyerte a végső csatát.
A XI. század közepétől a bevezetett törvénykezések, vallási énekek és az épített emlékművek mind-mind a kereszténység biztos alapjait demonstrálták Norvégiában. Röviddel az 1100-as esztendő előtt megjelentek az első püspökségek, köztük Nidaros, a későbbi Trondheim püspöki székhelye, ahol az érseki hivatal is volt 1152-ig. A norvég érsek politikai szerepet is játszott. 1537-ben a reformációt Norvégiában királyi dekrétum rendelte el. Ez idő tájban az ország dán hatalom alatt állt és a reformációt egyszerűen úgy tették kötelezővé, hogy bevezették a dán-norvég egyházi rendeletet Norvégiában is. Az 1600-as évektől a lutheránus vallás volt az egyetlen vallás Norvégiában.