A középkor késői szakaszát jelentős gazdasági hanyatlás jellemzi Norvégiában. A XIV. században a lakosságot megtizedelte a pestis és egyéb járványok. A határvidékek gazdaságait elhagyták és csökkentek a jövedelmek. Számos történész azt állítja, hogy a klíma rosszabbra fordulása, valamint a Hanza Szövetség norvég gazdaságra gyakorolt szorító hatása okozta a hanyatló tendenciát. Mások úgy vélik, a termőföld folyamatos elszegényedése járult hozzá az általános hanyatláshoz.
A gazdasági visszaesésnek politikai következményei is voltak. Dánia befolyása, mint legfontosabb északi ország, egyre növekedett. Dán és német nemeseket neveztek ki a legmagasabb állami hivatalokban. A birtokok és püspöki székhelyek külföldi kezekbe kerültek. A norvég nemesség egyszerűen elsorvadt. A norvég nép képessége a nemzeti önérvényesítésre alapjaiban meggyengült.
1450-től a Dániával kötött Uniót egyezményben fektették le – egy egyezményben, mely arra volt hivatott, hogy biztosítsa a Norvég Állami Tanács hatalmát, amikor megválasztják az uralkodót, jóllehet ezt a kikötést soha nem vették figyelembe. Az egyezménynek azt a célt is kellett volna szolgálnia, hogy garantálja a két állam közötti egyenlőséget. Ez volt az elmélet, a gyakorlat azonban mást mutatott.
1536-ban Norvégia megszünt mint önálló királyság. Ez egy nemzetgyűlésen következett be Koppenhágában, ahol III. Keresztély király bejelentette a dán nemességnek, hogy a továbbiakban Norvégia a dán korona olyan alárendeltje, mint bármely más dán birtok. A Norvég Állami Tanácsot feloszlatták és a norvég egyház elvesztette önállóságát. Ettől a pillanattól kezdve a dán nemesek szabadon tölthettek be vezető tisztségeket Norvégiában, és jövedelmük is származhatott Norvégiából.
A Dániához fűzödő szoros politikai kapcsolat elkerülhetetlenné tette, hogy Norvégia is harcba szálljon abban a háborúban, melyet a dánok vívtak a svédek és a balti-tengeri hatalmak ellen. Az eredmény az lett, hogy a dán királynak le kellett mondania Svédország javára a norvég területekről, Jämtlandról és Herjedalenről 1645-ben, 1658-ban pedig Båhuslänról, valamint a trondheimi hűbérbirtokról. Ez utóbbit azonban két év múlva visszacsatolták Norvégiához.
Az államok közgyűlése 1660-ban, Koppenhágában III. Fredriket jelőlte meg trónörökösként és azzal a feladattal bízta meg, hogy a királyságokat új alkotmánnyal lássa el. Íly módon a két királyság abszolút monarchiában kapcsolódott össze, mely végig meghatározta Norvégia helyzetét a két ország uniójának hátralévő periodusában. Bár az országot Koppenhágából kormányozták, az uralkodónak nem igazán volt meghatározó szerepe. Az igazi hatalom az állami hivatalnokok kezében öszpontosult. Mindent egybevetve Norvégia jól járt ezzel, lévén hogy idővel az állami hivatalnokok kezdték magukénak tekinteni a norvég álláspontokat. Azokban a kérdésekben, melyek kifejezetten Norvégiát érintették, gyakran a magas rangú norvég hivatalnokok véleménye érvényesült.
Az abszolút kormányzás alatt az a politikai gyakorlat alakult ki, miszerint Dániát és Norvégiát egy gazdasági egységnek tekintik. Ennek megfelelően Dániának kizárólagos joga volt a gabona értékesítésére délkelet Norvégiában (1737) és hasonló monopólium volt érvényben Dániában a Norvégiából származó vas eladására vonatkozóan. Az 1662-ben bevezett városi kereskedelmi privilégiumoknak köszönhetően minden fakereskedelem a városokban koncentrálódott, ahol a lakosok kizárólagos jogokat élveztek a fűrészárú felvásárlására a gazdálkodóktól, valamint a fűrészmalmok tulajdonosaitól. Az a szándék, hogy egy jómodú városi középosztály alakuljon ki maradéktalanul teljesült.
A gazdasági fellendülésből kiemelkedő középosztály magában hordta a polgárosodó nemzeti öntudatot, mely különösen az 1700-as években figyelhető meg. Jóllehet ez elsősorban az adott társadalmi osztály erőteljes gazdasági fellendülésének volt köszönhető, mégis meghatározó tényezőnek bizonyult a növekvő ellenállás a hatalmon lévők azon törekvéseivel szemben, hogy Koppenhágát tegyék meg a két ország gazdasági központjának. A norvég kereskedők nem tudtak versenyre kelni a dán főváros hatalmas kereskedőházaival.
Az 1700-as évek vége felé az import jó része Koppenhágán keresztül zajlott. A délkelet norvégiai fűrészárú kiskereskedők egyesített kérvényt adtak be egy Norvég Nemzeti Bank létrehozására, és ezzel egyidejűleg támogatták magasrangú hivatalnokok kérvényét egy norvég egyetem megalakítására. A kérvényeket elutasították, mivel a kormány tartott minden lépéstől, mely elősegíthette Norvégia önállóságát, meggyengítve ezáltal az uniót. A norvég egyetem, valamint a nemzeti bank ötlete a fokozatosan növekvő nemzeti öntudat szimbolumává vált.
A napóleoni háborúk alatt (1807 – 1814) felgyorsulnak az események. Dánia/Norvégia Franciaország szövetségese, és a kialakuló blokád Norvégiát elszakítja mind Dániától, mind pedig a piactól. Megakad a hajózás és a faárúk exportja, és az országot éhinség sújtja. Mivel az országot már nem lehet tovább Koppenhágából irányítani, magasrangú hivatalnokokból kormányzó tanács alakul, hogy ellássa ezt a feladatot. VI. Frederik király beleegyezését adja egy nemzeti egyetem létrehozásához, melyet meg is alapítanak 1811-ben. Mindezek a történések szolgáltak az 1814-ben bekövetkezett események hátteréül.