A viking korszak jelöli a történelem elötti időszak végét Norvégiában. Nem maradt fönn írásos emlék, így az erről a korszakról szerzett tudásunk jórészt régészeti leletekre támaszkodik. A sagak szintén erről az időszakról mesélnek. Jóllehet ezeket csak később írták le, a sagakat olyan elbeszélésekre alapozták, melyeket szóban adtak tovább, nemzedékről nemzedékre. Egészében véve arról tanúskodnak, hogy a viking korszak kétségtelenül a történelem elötti idők leggazdagabb korszaka volt északon.
A viking korszak kezdetét sok tudós 793-tól, az Anglia északkeleti partjától nem messze fekvő, Lindisfarne-i kolostor kifosztásától számítja. Európa egyes nyugati és délnyugati vidékein a vikingeket még ma is kegyetlen fosztogatóknak tekintik, akik tüzzel és karddal pusztítást végeztek. Ez azonban csak részben igaz. A vikingeknek békés küldetésük is volt, kereskedtek és gyarmatokat akartak szerezni. A norvég vikingek Orkney és Shetland szigetein, a Hebridákon, valamint Man szigetén telepedtek le. Skócia északi része és Írország szintén otthonukká vált. A 840-ben vikingek által alapított Dublin 1171-ig északi hatalom alatt volt.
Izlandon és Grönlandon a norvég vikingek lakatlan területet találtak. Letelepedtek, és kisebb közösségeket hoztak létre. A mai izlandiak közvetlenül ezektől a viking gyarmatosítóktól származnak. Grönlandon azonban az északi telepesek néhány évszázad múltán kihaltak, máig ismeretlen okok következtében.
A vikingek fürge, könnyen irányítható hajókat építettek tengeri kalandozásaikra, és rendkívül ügyes navigátornak bizonyultak a nyílt tengeren. Ezek a merész férfiak többször is megtették az utat Amerikáig és vissza. Hőstettük is tanúsítja tengerbiztos hajóiknak kiválóságát. A sagak elmondása szerint Leif Eriksson volt az, aki az 1001-es esztendőben felfedezte a “Szőlők hazáját”, "Wineland the Good". A mai tudósok közül többen is úgy vélik, hogy más vikingek már előbb is elérték Amerika partjait. A viking kor 1066-ban érte el csúcspontját, amikor Keménykezű Harald norvég királyt és embereit legyőzték az angliai Stamford Bridge melletti csatában.
Norvégia egyesítése
A később Norvégia néven említett területek csak a 800-as években egyesültek. Már előzőleg is voltak azonban kísérletek az összefogásra. Két fő típusú közösséget alkottak: léteztek közgyűlések, tings, melyek a központi Allting körül szerveződtek, valamint kiskirályságok.
Ennek számos oka lehetett. Nem elhanyagolható szempont a paraszti gazdákodók igénye a békére és a folyamatosságra, különösen a parti vidékeken. Ezeket ugyanis folyamatosan zaklatták a rablóbandák, illetve a hazatérő viking portyázók. A tengerparti vidék lényeges gazdagságra tett szert lopott, illetve kereskedelemmel szerzett áruk formájában. A “trónjukon” biztonságban ülő kiskirályok szorosan összetartó csoportja meglehetős hatalommal rendelkezett, a belső házasságok révén kötött rokoni kapcsolatoknak köszönhetően.
Az Oslo-fjordot körülölelő területek, a Viken kiskirályságai, kiemelkedő szerepet játszottak ebben a folyamatban. Valószínüleg folyamatosan növekedtek, miután újabb és újabb körzetek kerültek hatalmuk alá. A Stavanger közeli hafrsfjordi csata után, melyet minden bizonnyal a 872-es esztendőben vívtak, Széphajú Harald király megerősítette pozicióját az ország mérvadó területeinek uraként. Az egyesítési folyamat azonban még évtizedekig elhúzódott, mialatt a harcos norvég törzsfők kemény csatákat vívtak egymással és más északi népekkel is. Az egyesítési folyamat feltehetőleg 1060-ra fejeződött be.