Többek között nagyon magas Norvégiában a nők aránya a parlamenti képviselők között, akárcsak a legfelsőbb vezetői körökben. Az általános munkaerő jelentős aránya szintén a nők közül kerül ki. Bár a politikai és köztisztviselői pozíciók nagyobb részét továbbra is a férfiak töltik be, egyértelműen megmutatkozik a női arány növekedésének tendenciája. Gro Harlem Brundtland miniszterelnök asszony 1986-ban alakított második kormányában volt a világon a legnagyobb a nők aránya, tizennyolc miniszterből nyolc volt nő.
Az 1978. évi egyenjogúsági törvény tiltja a nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetést, kivéve ha ez a nemek közötti egyenlőséget szolgálja. Jóllehet az azonos munkáért azonos bér elve formálisan elfogadott, vannak jelek, amelyek azt mutatják, hogy a norvég nők a fizetések tekintetében továbbra is valamivel lemaradnak azonos beosztású férfi társaik mögött.
A nők a múlt században a legtöbb területen formális és valós egyenjogúságra tettek szert. A házasságban élő nők 1888-tól jogosultak jogaik önálló gyakorlására. További törvények (1918. és 1927. évi) a férfiakkal azonos jogokat biztosítanak a nők számára válás és gyermekelhelyezés esetén, és egyenlőek a tulajdonhoz való jogok is. 1912-től a nők a legtöbb államigazgatási tisztséget betölthetik, 1938-tól pedig gyakorlatilag bármely állásban alkalmazhatóak, leszámítva a klérushoz és a hadsereghez tartozókat. 1952-től a nők bármilyen közhivatalt betölthetnek.
Azt követően, hogy a nők munkába álltak, és ezáltal anyagi helyzetük megváltozott, az 1800-as évek végén megteremtődtek a női politikai mozgalmak alapjai, melyek végső célja a teljeskörű szociális jogok megszerzése az élet valamennyi terén. A nők jogaiért szerveződött mozgalmak áttörése az 1880-as évekre tehető. Akkor a nők a választójogért harcoltak, melyet 1913-ban megkaptak. A két világháború közötti időben a szakszervezeteken belül női csoportok jöttek létre. Az 1960-as évek új távlatokat nyitottak a nők számára. A diáklázadások, az alakulófélben levő külföldi női mozgalmak, valamint a gazdasági fellendülés következtében, mely fokozta a női munkaerő iránti keresletet, a norvég nőkben újra feléledt az egyenjogúság igénye, és egy minden korábbinál hatékonyabb nőmozgalom bontakozott ki.
Az új nőmozgalom elsősorban nem a formális egyenjogúságra irányult, hanem a jogok szabad gyakorlásának kívánt érvényt szerezni.