A norvég egyház protestáns államegyház, feje a norvég király, legfelsőbb törvényhozói testülete pedig a Storting. A királyi család köteles gyakorolni az evangélikus-lutheránus vallást.
Az egyház általános kormányfelügyeletéért gyakorlatilag a Király az Államtanácsban felelős. Az adminisztratív felelősség a Kulturális és Vallásügyi Minisztériumé, míg az egyházat érintő jogszabályok megalkotásáért és a költségvetésért a Storting (norvég országgyűlés) felel. A püspököket és főespereseket a kormány nevezi ki. Az egyház legfelső testülete az általános zsinat.
Norvégia római-katolikus ország volt egészen a reformációig, amikor 1537-ben királyi rendelettel protestáns hitre tért. Az 1700-as években a norvég egyház a Németországból kiinduló lutheránus ébredési mozgalom, a pietizmus hatása alá került, mely az egyénre irányult, valamint a hit és a cselekedet közötti kapcsolatot hirdette. A konfirmáció bevezetésével (1736) és a népfőiskolák elindításával (1739) a pietisták megpróbálták a keresztény hitet és etikát az egyén életébe emelni. A norvég pietisták ebben az időben aktív misszionárius tevékenységet folytattak, különösen Grönlandon és a számik lakta norvég területeken.
A XVII. század elejétől egyre nagyobb teret hódított az ortodox evangélikus vallásfelfogás, és hosszú ideig a Norvég Egyház volt az egyetlen törvényesen engedélyezett felekezet. A XIX. században különböző ébredési mozgalmak söpörtek át Norvégián, és laikus igehirdetők, azaz papi képzéssel nem rendelkező, fel nem szentelt hittérítők a hivatalos vallási körök hozzájárulása nélkül kezdték el magyarázni a bibliát. A laikus igehirdetés tilalmát 1842-ben oldották fel. A lutheránus megújulási mozgalmaknak köszönhetően a pietizmus a XIX. században még erősebb lett, és felemelte hangját a felszentelt papok hitélet iránti közömbösségével szemben. Ennek következtében a norvég egyház, a dán és svéd egyházzal ellentétben, szorosan összefonódott a pietizmussal és az erőteljes laikus mozgalmakkal.
A norvég papság fokozatosan a laikus mozgalmak által hirdetett eszmények és a konzervatív keresztény felfogás hatása alá került. A XX. században a norvég keresztény köröket a liberális és konzervatív szárny közötti feszültség jellemezte, mely elsősorban a történelmi bibliakutatásokról vallott eltérő nézetekből fakadt. 1980 óta azonban az egyházi ügyekkel és teológiai nézetekkel kapcsolatosan bizonyos fokú változatosság figyelhető meg.
A laikus igehirdetés törvényessé tétele lehetővé tette más szabad keresztény egyházak megjelenését is. Ezek közül a pünkösdista mozgalom a legjelentősebb, továbbá a Szabad Evangélikus-Lutheránus Norvég Egyházat és a Baptista Norvég Uniót kell még megemlíteni. Az 1850-ben újra alapított római katolikus egyház híveinek száma is növekszik.