A 1800-as végén és az 1900-as évek elején sokan vándoroltak ki Norvégiából, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba. A kivándorlási hullám az 1860-as években tetőzött, amikor a természetes népességnövekedés több mint kétharmada, vagyis az össznépesség mintegy tíz-tizenöt százaléka költözött el az országból. A kivándorlás az I. világháborúig nagymértékű maradt, és nem hagyott alább egészen az 1930-as nagy gazdasági világválságig.
Az 1960-as évektől kezdődően Norvégiában jelentős mértékű nettó bevándorlás történt. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején a bevándorlók száma Norvégia össznépességének egy százalékát tette ki. Mivel a norvég etnikumúak születési aránya csökkent, a bevándorlók által okozott népességnövekedés aránya számottevően nőtt, és elérte a 35-40 százalékot is.
Az 1960-as években addig nem látott számban érkeztek bevándorlók Dél-Európából, Ázsiából, Afrikából és Dél-Amerikából, akik többségében Oslóban, illetve annak környékén telepedtek le.
1975-ben egy-, a bevándorlást gátló, intézkedést vezettek be Norvégiában, ami azóta is hatályban van. A tiltás nem vonatkozik meghatározott menekült csoportokra, illetve bizonyos menedékjogot igénylőkre. Szabályok rögzítik elsősorban a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaságból, Pakisztánból, Vietnámból, Iránból és Törökországból érkező befogadható menekültek létszámát évente. Bizonyos mértékű eltérés is engedélyezett az előre meghatározott kvótáktól a család-újraegyesítések lehetővé tétele érdekében.