(Magyar Hírlap, Kósa András) Oslóba leginkább szombaton délután érdemes megérkezni. (Legalábbis tavasszal és nyáron, amikor jó az idő.) A város ugyanis ilyenkor szinte kiköltözik az utcákra. A norvégok csapatostul özönlik el a parkokat és a kikötői vendéglők teraszait. Ha az utazó az Aker Brygge negyed utcáin sétál, nehezen tudja elképzelni, hogy a környéken nemrég még inkább csak lerobbant raktárakat, ipari épületeket lehetett látni. Az oslói városvezetés azonban a londoni Docklandhez hasonló rehabilitációs programot valósított meg, így az Aker Brygge mára a fiatalok negyedévé vált, kocsmákkal, éttermekkel, színházzal. A kerület egyébként a város szívében fekszik, innen indulva bármilyen irányt válasszunk is magunknak egy kiadós sétára, nemcsak földrajzi, de szociológiai szempontból is érdekes lesz az utazás. Balra indulva ugyanis a főleg bevándorlók és alsó középosztálybeliek által lakott kerületekbe jutunk. Ezek a városrészek is tiszták és rendezettek, az pedig nem kérdés, hogy Oslóban mindenhol biztonságban vagyunk az utcán még éjszaka is. (Ennek ellenére, vagy tán épp ezért, rendőrt csak mutatóban látni.) Arról nem is beszélve, hogy ezeken a részeken, a Gronland és Grüner Lokka negyedekben vannak a legjobb klubok és kocsmák.
Az ellenkező irányba indulva ápolt kertvárosokba jutunk. A Skoyen vagy Gimle negyedekben él a norvég felső tízezer. A társadalmi különbségek ugyan jóval kisebbek az itthoniaknál, de az "oslói Rózsadomb" lakói mégsem akarták, hogy a metróvonalat odáig építsék ki, nem szerették volna ugyanis, hogy a "munkásnegyedekből" megnőjön az oda irányuló forgalom.
Norvégia azért így is a világ egyik legdemokratikusabb országa, és a norvégok híresek arról, hogy érzékenyek a társadalmi problémákra. Május 1-jén például színes forgatagban vegyültek el a parlament előtt a Srí Lanka déli részének függetlenségéért küzdő Tamil Tigrisek támogatói, a kubai zászlókkal és Che Guevara-portrékkal felvonuló kommunisták, antiglobalisták és környezetvédők. Estére aztán a kocsmák is megteltek, hogy éjszaka minden utcasarkon bizonytalan léptekkel imbolygó derék norvégokba botoljon az ember. A hétköznapokon aztán jóval kihaltabbak az utcák és a vendéglátóipari egységek. Igaz, a május 17-ei norvég nemzeti ünnepet megelőző három hétben a végzős középiskolások éjjel-nappal bulizhatnak. Ilyenkor ugyanis már véget ér számukra az oktatás, az érettségik azonban csak később kezdődnek. A "randalírozásnak" (persze nem kell semmi rosszra gondolni) mára valóságos rituáléja alakult ki. A diákok azt csinálnak, amit akarnak. Például négykézláb másznak a város főutcáján. Baráti társaságok gyakran egy lerobbant autó vagy kisbusz megvásárlásával teszik még emlékezetesebbé a bulit, ehhez ráadásul szponzorokat is könnyen lehet szerezni. Egy-egy cég ugyanis általában szívesen áldoz 20-30 ezer koronát (egy norvég korona 30 forint) arra, hogy neve a járművek oldalára kerüljön. Igaz, ez gyakran obszcén képek és szövegek társaságában látható, de ezért általában senki sem haragszik meg.
Alkohol csak sorszámmal
A skandinávok híres alkoholizálása inkább csak a hétvégékre korlátozódik, igaz, ennek az állam is minden eszközzel igyekszik gátat szabni. Az áruházakban például csak sört lehet árulni, azt is csak délután hatig. A töményebb italok kedvelőinek pedig marad a Vinomonopolet nevű állami bolthálózat. Ezek többsége ráadásul nem is önkiszolgáló: a szomjas vevőnek sorszámot kell húznia, mint egy bankban, hogy aztán a pénztáros kisasszony rosszalló tekintete elé járulva rebegje el, hány üveg bort vagy töményet szeretne hazavinni méregdrágán. A kocsmákban hasonlóan borsos áron mérik az alkoholt, egy korsó Hansa nevű helyi sör ára például 40–75 korona között mozog. Az alkoholizmust azért így is az egyik legfontosabb társadalmi problémaként kezelik. Igaz, egy norvég alkoholbeteg helyzetét össze sem érdemes hasonlítani magyar sorstársáéval, elég csak az egészségügyi ellátórendszerek helyzete közötti különbségre gondolni. Az arányok érzékeltetéséhez csak néhány számadat: Norvégia az évi 224,3 milliárd dollárt kitevő GDP-je 8,3 százalékát költi egészségügyre (18,6 milliárd dollár), szemben a 83,6 milliárd dolláros magyar GDP 6,8 százaléknyi erre a célra fordított összegével (5,6 milliárd dollár). És a norvégek erre a több mint háromszor akkora összegre kevesebb mint feleannyian vannak… Nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a norvég egészségügyi ellátásban teljesen megszokottnak számít, hogy valakit külföldi gyógykezelésre utalnak be, ha otthon az orvosa által meghatározott időn belül nem tudják megfelelő ellátásban biztosítani. Norvégiában egyébként most zajlott le egy kórházreform, igaz, kicsit másképp, mint itthon tervezik: itt a korábban a kerületek (a megyéknek megfelelő közigazgatási beosztás) kezelésében lévő egészségügyi intézményeket mind a minisztérium felügyelete alá vonták. A kormány szerint ugyanis így hatékonyabban lehet működtetni őket. Az eszükbe sem jutott, hogy bármilyen ellátást privatizáljanak. Igaz, itt is léteznek magánintézmények, de csak elenyésző számban, hiszen gyakorlatilag mindenki számára biztosítják a megfelelően magas szintű ellátást. Ugyanakkor a körzeti orvosoknak 170 koronás vizitdíjat kell fizetni, de mint Kjell Roynesdal, az egészségügyi minisztérium osztályvezetője elmondta, ezt "az emberek 99,9 százaléka könnyen ki tudja fizetni".
Lakjon a sarkkörön!
Az oslói főpályaudvar környékén azonban találkozni lehet a maradék 0,1 százalék tagjaival is: bár az itthoniaknál jóval kisebb számban, látni néhány hajléktalant és koldust. Pedig a norvég szociális ellátórendszernél valószínűleg kevés bőkezűbb van a világon. Azoknak a lányoknak például, akik házasságon kívül szülnek gyereket, a helyi önkormányzat köteles kétszobás lakást biztosítani. Talán ennek is köszönhető, hogy Norvégiában a születések száma meghaladja a halálozásét. Ehhez társul még a bevándorlás, az ország ugyanis értelemszerűen vonzó célpont a menekültek számára. A politikai menekültstátust kapott személyek letelepedését támogatják, igaz, a kormánynak ezen a téren megvannak a saját szempontjai is, s azok nem feltétlenül egyeznek meg a migránsokéival. A bevándorlási hivatal ugyanis igyekszik az északi, ritkán lakott területekre költöztetni a bevándorlókat. Előfordult például, hogy egy a ruandai népirtás elől elmenekült család került a sarkkörön túlra. Persze nem kell hatósági kényszerre gondolni, de a bevándorlási hivatalban elmondták, hogy aki Oslóban vagy a környéken akar letelepedni, az jóval később jut lakáshoz, munkához, mint aki vállalja, hogy északra költözik.
Az északi területek népességének megtartása egyébként is az egyik legfontosabb törekvése a mindenkori norvég kormánynak. Ahogy ezzel kapcsolatban egy újságíró fogalmazott nekünk: "Ha megnézzük egy éjszakai műholdfelvételen Skandináviát, látszik, hogy Svédország teljesen sötét az északi részeken, bezzeg nálunk az ország teljes hosszában élnek emberek!" Ehhez persze kell némi ösztönző, az északi területek lakói például kevesebb adót fizetnek.
A "messzi észak" alapvető jelentőségű Norvégiának két szempontból is: az olaj és a halászat miatt, az ország fő bevételi forrásait ezek biztosítják. A norvég partoknál a hetvenes évek elején kezdődött meg az olaj kitermelése, és a számítások szerint 2050-re kiürülhetnek a jelenlegi készletek. Addig igyekeznek tartalékolni a mostani bevételekből, másrészt az olajcégek hatalmas pénzeket fektetnek alternatív energiaforrásokba, így a hidrogén alapúakba. Most még azonban a fekete arany révén mindenre van pénz, amit a norvégok szeretnének. Erről is a szociális minisztériumban hallottunk: egyik beszélgetőpartnerünk szerint az elmúlt harminc évben szinte nem volt olyan társadalmi kezdeményezés, amit elutasítottak volna a pénzhiányra hivatkozással. Így még az az abszurd helyzet is előállt, hogy az európai uniós tagságról szóló 1994-es népszavazás előtt a belépést támogató politikusok azon keseregtek magukban, hogy miért szárnyal annyira a gazdaság. Ha kicsit rosszabbul ment volna, talán a megszeppent polgárok is beszavazták volna magukat az EU védőszárnyai alá. Így azonban köszönték, nem kértek belőle. Eszük ágában sem volt a gazdag olajlelőhelyeket és a halászati területeket "bedobni a közösbe", másrészt az államtól mesés szubvenciókat húzó mezőgazdaság is ügyesen lobbizott. A nemnek megvoltak a társadalom-lélektani okai is: az 1905-ben függetlenné vált ország lakói számára az unió szó még mindig a svéd megszállást jelenti, így igencsak negatív tartalma van. A norvégok egyébként is rettenetesen büszkék országukra: családi házak kertjében gyakran látni az ország zászlaját, míg a ruházati üzletek kirakataiban a próbababák mellén is ott virít a piros-fehér-kék színű kokárda. Bergenben azért egy kritikussal is sikerült találkoznunk, igaz, az úriember (egy olajfúró torony vezetője) meglehetősen elázott már. Ennek ellenére választékos angolsággal ecsetelte, hogy bár a hazáját szereti, de a "gazdag és önző" norvégokat már jóval kevésbé. Erre azonban egyik ismerősöm azzal riposztozott, hogy az efféle magatartás általános a felső középosztálybeli norvégok körében, akik még a helyi viszonyok között is jómódúnak számítanak. (Ha már az olajkutaknál és a kereseteknél tartunk: egy ilyen létesítményen dolgozó képesítés nélküli konyhai alkalmazott is megkeres tisztán évi négyszázezer koronát, úgy, hogy a kéthetes munkát egy hónapos szárazföldi regenerálódás követi.)
Nyárból a télbe
Vonattal indulva Oslóból a kora nyárból néhány óra alatt a télben találhatjuk magunkat, ahogy a szerelvény felkapaszkodik az 1800 méter magas hegyek oldalára. A szakadékokkal szabdalt sötét nyírfaerdőket látva könnyen úgy érezhetjük, hogy valóban trollokkal találkoznánk bennük. (Főleg, ha előtte fogyasztottunk a norvég whiskyből, az aquavitnek nevezett nemzeti italból.) A legjobb persze, ha nem végig vonattal tesszük meg az utat, hanem a Sognefjordhoz érve hajóra szállunk. A több száz méter magas, meredek sziklafalak között csak néha nyílik egy kis tér – ezek szinte mindegyikén pár házból álló kis településeket látni. Közülük többnek még ma sincs közúti összeköttetése a külvilággal, így könnyen el lehet képzelni, milyen nehéz lehetett itt korábban az élet. Így persze azt is meg lehet érteni, miért mondják, hogy egy norvég igazából akkor érzi jól magát, ha egy hegyen egyedül ücsörög a tábortűz mellett. Bergen valószínűleg a világ egyik legszebb fekvésű városa. A fjordok mélyén meghúzódó kétszázezres település egy szűk parti sávra épült. Különösen szép a kikötői negyed, ahol még megmaradtak a jellegzetes Hanza stílus jegyeit viselő faházak is. A környező hegyoldalakon pedig valóságos mediterrán hangulatot teremtenek a gyakran csak egyméternyi széles kis sikátorok, lépcsők. A színesre festett faházak között ápolt parkokat találunk. Ottjártunkkor ráadásul szép napsütéses idő volt, ami bizony ritkaság errefelé. Évente ugyanis átlagban 330 napon esik az eső. A májusi nyárban azonban még este is népesek voltak az utcák. Az otthonülő norvégok sem tudtak ellenállni a jó időnek.
A Magyar Hírlap engedélyével - Kósa András