Szász János a magyar film egyik legkiemelkedőbb alakja, aki lassan, ám időről időre döbbenetes erőket mozgósítva építi megalkuvásoktól mentes életművét. A 90-es években forgott mesteri munkái, a Woyzeck és a Witman fiúk után egy teljes évtizedet várt a következő forráspontra. Szász olyan művész, aki csak akkor nyúl alapanyaghoz, ha akar és tud is vele mit kezdeni. A futószalagra vetett alkotás korában ez önmagában is kivételes képesség, ám Szász ettől még nem válna megkerülhetetlen rendezővé. A megmunkálás módja teszi őt igazán naggyá.
Legújabb filmje, az Ópium a tíz évvel ezelőtti Witman fiúkhoz hasonlóan megint a magyar irodalom kultikussá vált, deviáns alakjához, Csáth Gézához kanyarodik vissza. A forgatókönyv Csáth az Egy elmebeteg nő naplója című írásán, illetve az író sudnyai fürdőnaplójának egy részletén alapszik. Az 1913-ban játszódó történet két főszereplője doktor Brenner József (Csáth alteregója), a Moravcsik-elmegyógyintézet újdonsült orvosa, illetve az egyik páciens, a magát a Gonosz által megszállottnak hívő Gizella. Amiben férfi és nő azonos: függőségük lassan felemészti őket. Brenner az ópiummal vív kilátástalannak tűnő harcot, míg Gizella szenvedélye az írás: egyetlen esélye a teljes megtébolyodással szemben, hogy "kiírja magából" a testét fogvatartó Gonoszt.
A film a 2007-es magyar filmszemlén a külföldi kritikusok által odaítélt Gené Moskowitz-díj mellett a legjobb rendezésért, valamint a legjobb operatőri teljesítményért járó elismerést is megkapta (Máthé Tibor képeinek köszönhetően), ezzel együtt kijelenthetjük, hogy az Ópium leglényegibb ereje a Brenner doktor és Gizella alakjába életet öntő színészek, a dán Ulrich Thomsen, valamint a norvég Kirsti Stubø teljesítményében lakozik. Thomsennek ugyan könnyebb dolga van: függőségéből adódó letargiájának és a világ felé irányuló végtelen közöny érzésének közvetítését mintha csak a dán színész alkatára és arcának szenvtelenül szenvedélyes elváltozásaira találták volna ki, játéka ezzel együtt hihetetlen élményt nyújt.
Kirsti Stubø viszont új fejezetet nyit a színész-szerep viszonyról, vagy a megszülető műalkotás érdekében tett áldozatokról szóló elképzeléseink tárában. A rendezővel korábban a Norvég Nemzeti Színházban, Brecht Kaukázusi krétakörének színrevitelében együtt dolgozó színésznő úgy játsza végig a testének megdöbbentően intenzív jelenlétét követelő két órát, hogy a nézőben az a benyomás támad: Stubø "kiköltözött" ebből a testből, mintha kívülről irányítaná a marionett bábuvá változott porhüvelyt. Csak egy külső, saját fizikai valójától néhány lépésnyi távolságot tartó álláspontból képzelhető el ugyanis a test ennyire végletes feladása, Gizella természetfeletti görcsösségének mindenfajta színészi görcstől mentes életre keltése.
Szász és Stubø egymás vállára támaszkodva nem csak beszélnek a Gizellában lakozó Gonoszról, hanem a szó legszorosabb értelmében megidézik azt. Érezni a szagát.
Bilsiczky Balázs